Kerek kő magasodott a folyó közepén. Moszat és hínár lebegett körülötte, s néhány vízicsiga kapaszkodott az alján. Árny ült a kövön sötéten, mi a víz felszínét bámulta szótlanul. A kavicsok közül emlékek bukkantak fel. Előbb csak gondolatfoszlányok, mik pillanatokat idéztek, majd képekké álltak össze.

A covid alatt a világ megváltozott, és ez nem csak az emberi kapcsolatokban mutatkozott meg.

A legmagasabb bércre kapaszkodott föl, honnan a vércse sivítása édes altatódal, mely beleringat a valótlanba. Hol zergék kémlelik alant a tájat, s a hiúz levegőbe emelve fejét, viseli a természet erejét, mi bundáját borzolja.

Kicsi s talán kicsinyes is. Önfejű s talán rámenős, ostoba mindentudó, tapasztalatlan bölcs, vak látnok, de lehet, hogy egyszerűen csak gyerek.

Feküdj. Csak feküdj mellettem. Feküdj nyugodtan, hallgasd. Hallgasd, ahogy beszélek, hallgasd, amit mondok. Hallgasd, ahogy lélegzem, s hallgasd, ahogy a néma csendben zihálok.

Galambok ültek a háztetőn. Sokan, s kövéren, ahogy a nap lassan felmelegítette a cserepeket alattuk. Felborzolt tollaik és behúzott nyakuk csak még pufókabbá tette őket. Az épület aljából friss kenyér illata szállt fel. A galambok kíváncsian vacogtak még, miközben egyre csak a tető széle felé tolongtak. Néhányan le is pottyantak a nagy...

Álmatag tekintetek, tán mind a párolgó útra szegeződnek így kora reggel – még a nap is csak most kezdett felkúszni –, fáradt vigyázban állnak, mintha parancs lenne attól, amire várnak.

Fák között kószáló, pajkos szélként élni, szaladni, levegőt venni s kifújni, s jártadban minden arcra mosolyt csalni. Felnézni a határtalan magas égre, s tiszta kékjét mélyen magadba szívni. Érteni a fenyők susogását, madarak dalolását, észrevenni kicsiny életek apró moccanását a magas fűben.

Kinn ülök e fából eszkábált verandán, melynek léceit rágja már az idő; késő délután felé hajlik a Nap, s csak hallgatom a vén hintaszék nyöszörgését, ahogy monoton bólogatok benne előre s hátra, oda-vissza, fel-le.

Kezed a kezében, csípőd az ölelésében.